Óbudai Anziksz
https://www.youtube.com/channel/UC9ZqMPvmQO-wxPTsBCLy9ag
Közzététel: 2018. jún. 20.

Beszélgetés Tamási Miklóssal

:::::


Hobbiból hivatás
Beszélgetés Tamási Miklóssal, a Fortepan fotógyűjtemény alapítójával

Tamási Miklós és társa 2010-ben ma is világszerte páratlannak mondható honlapot indítottak útnak. Mára több mint százezer felvételt számláló, ingyenesen hozzáférhető és publikálható fotógyűjteményük darabjai figyelmük és feltáró munkájuk eredményeképp menekültek meg a pusztulástól, és váltak a közös történeti emlékezet felbecsülhetetlen értékű forrásává.

Mint eddig bizonyára már sokan mások, bevezetésképp én is a kezdetekről faggatnám: mikor indult a gyűjtés, s miként jutottak el a honlap alapításának gondolatáig?

Én a nyolcvanas évek közepén jártam gimibe, a Villányi útra, az akkori Kaffka Margit, ma Szent Margit gimnáziumba, és volt egy osztálytársam, Szepessy Ákos. Kettesben, tizenhat-tizenhét évesként kezdtünk el lomtalanításokra járkálni. Az olvasók egy része biztosan emlékszik, vagy fel tudja idézni, milyen volt az a nyolcvanas években. Sokkal kevesebben lomiztak, mint ma, nem volt annyira iparszerű a dolog, mármint a kutató-keresgélő részén, ugyanakkor meg sok cucc volt kidobva. Így utólag persze fáj az ember feje, hogy mi minden volt ott, a cilindertől, a kalapdoboztól kezdve a műszaki holmikig, komoly dolgok, festmények, bútorok, porcelánok is. Ezek engem sosem érdekeltek, de láttuk, hogy fotót, fotónegatívot is sokat dobnak ki az emberek. Volt a suli legfölső szintjén egy elhagyott fotóstúdió, merthogy valamikor a hetvenes években egy tanár kitalálta, hogy legyen ott egy labor. Ez nagyon jó apropó volt ahhoz, hogy megpróbáljunk elsősorban fotónegatívot gyűjteni, amikkel ott viccelődhettünk a sötétben a piros lámpa fényénél.

-- A laborálás persze csak hobbi volt, de az elgondolás, hogy vadidegen emberek képeivel foglalkozzunk, megmaradt, és nekem mostanra az életem lett.

Voltak időszakaink Ákossal, amikor, mit tudom én, közlekedéstörténetre fókuszáltunk, mert azt gondoltuk, hogy az mindennél érdekesebb, de jobbára mindent eltettünk, papírképet, negatívot is. De csak jóval később, a kétezres évek közepe felé jött a gondolat, csináljuk meg úgy, hogy minden kocka meglegyen a gépünkön, vagyis hogy a teljes gyűjteményt szkenneljük be.

Akkor ez hány kép volt, körülbelül?

A franc se tudja, nem jutottunk el odáig. Mert két hét után, amikor elkezdtem szkennelni, én már láttam, hogy csomó vacak kép van benne, mindenféle olyasmi, ami engem személyesen nem érdekel. Nem érint meg, nem vonz, és nem is szeretnék rá emlékezni. Tehát a láncra vert kutya és a tréningnadrágban félrészegen fetrengő ember a pléden nem hozott lázba. Minőségileg is nagyon vegyes volt az anyag, ugye az egy utólag kreált vízió a ma társadalmában, hogy régen jobban fotóztak az emberek. Régen sem fotóztak jól az emberek, és az sem igaz, hogy régen keveset fotóztak, az analóg világban is nagy darabszámú, „hagyatékok” jöttek létre.

-- Amatőr fotósok képesek voltak öt-tíz éven át életlenül fotózni. Nem befolyásolta őket az, hogy milyen lesz „a mű”, hanem maga a dolog, tehát az, hogy kamerával járni-kelni és fotózgatni, ez volt érdekes nekik.

Rengeteg ilyen hagyaték került hozzánk, ami érdektelen volt. De éreztük azt, hogy van egy pici metszet, mondjuk öt-tíz százalék, ami viszont nagyon érdekes. Hogy egyszerre hordozza a világot, a huszadik századot, és azt az intimitást, ami egyébként nekünk tetszett és ma is tetszik. Hogy valami olyat látni a képeken, ami az alkalmazott vagy a hivatásos fotóban nem látszik, mert ugye egész másképp fotózza a gyermek a papáját, mint a riporter a papát. Tehát az amatőr fotónak megvan ez az intimitása és véletlensége, ez a meghittsége és nyersessége, ki hogy hívja. És akkor jött a gondolat, szkennelés közben, hogy valahogy meg kéne osztani az egészet, tehát lássa más is, hogy milyen képek kerültek hozzánk, mert biztos mást is érdekel. Amikor ez a dolog fortepan.hu néven elindult 2010-ben, akkor én már tíz éve dolgoztam a Közép-Európai Egyetemen, a Centrális Galériában. Részben történeti kiállításokon mint mindenféle, a képkeretezőtől időnként a panelszöveg íróig. A spartakiádoktól az erdélyi bevonulásig már úgy két tucat XX. századi történeti kiállításon túl voltunk, és láttam, hogy milyen nehézkes és költséges történeti fotóhoz jutni a közgyűjteményeken keresztül. Láttam felhasználóként azt a gátat, ami a kutató és az intézmények között húzódik, és kár lenne takargatni, hogy ez részben a pénz kérdése, vagyis hogy pénzbe kerül a felhasználás. Engem ez sok szempontból bántott, leginkább azért, amit egy szóval úgy szoktunk leírni, hogy közkincs. Tehát hogy egy közgyűjtemény, ami adóból működik, és közkincseket gondoz, miért kér pénzt a felhasználáshoz.

-- És amikor láttuk, hogy a mi gyűjteményünkben is vannak történetileg fontos képek, amik a XX. századról mesélnek, akkor kicsit brahiságból vagy vagányságból is azt gondoltuk, hogy legyen ingyen.

És legyen ingyen azért is, mert se az Ákosnak, se nekem nem volt kedvem intézményt építeni, adminisztrálni, szerződni, szerzői joggal foglalkozni, semmi ilyesmihez nem volt kedvünk. Ötezer képpel indult a Fotrepan. És azt is látni akartuk, hogy így ingyen mit lehet ezzel kezdeni. Hogy elindítja-e azt a folyamatot, amit most már látunk, hogy egy társadalom és annak több száz civil családja mellé teszi a sajátját – általunk. Tehát itt az a fontos, hogy szabad felhasználású legyen a fotó, ingyen legyen a fotó, mi dolgozunk, cserébe válogatunk. És ez nagyon fontos. Mert ezt ma is komolyan gondolom, hogy válogatni kell, nemcsak nekünk, a ma szerzőinek is válogatni kell, vagy elkülöníteni legalábbis azt, ami megőrzésre érdemes. Mert fontos tanulság, hogy – ugyan jól kommunikálható, de – nem attól erős egy gyűjtemény, hogy hány kocka van benne. Mi most százezer képnél járunk, ami persze hírértékű dolog, de nem ettől jó a Fotrepan, vagy bármi más gyűjtemény.

Kinek az ötlete volt a név?

Az én ötletem volt, és egészen prózai oka van. Azért választottuk ezt a nevet, mert nagyon sok hatvanas-hetvenes évekbeli negatív ment át a kezünkön és így a szkenneren is, és ezeknek egy jelentős része a magyar Forte gyár kisfilmes negatívja volt, amit Fotrepan-nak hívtak. És annyiszor láttam, hogy egyszer csak eszembe jutott, miért ne hívhatnánk így a honlapot.

-- Úgyhogy így lett a nevünk, és ez utólag nézve is jó választásnak bizonyult, mivel egyébként nem létező szó, s így az interneten is elég jól kereshető.

Tehát én könnyen meg tudom nézni, hogy mi jelenik meg rólunk, mert ez a szó csak mi vagyunk.

Felhasználóként tanúsíthatom, hogy nagy jótétemény a honlap anyaga. A legutóbbi kötetembe két olyan fontos eszpresszós képet is betehettem ingyen, amelyek csak az Önök gyűjteményében voltak fellelhetőek, két másik – ugyancsak elkerülhetetlen – felvétel darabjáért viszont 13.000 Ft plusz áfát kellett fizetnie a kiadómnak az MTI számára…

Igen, a kutató vagy szerző, ha teheti, természetesen az ingyenes képet választja. Ez így van, de azt a csalfa képet is kelti, hogy nálunk vannak a legjobb képek, ez viszont már nincs így. Tehát nekünk nem azért van sok képünk a neten meg a publikációkban, mert nálunk nagyon erős az anyag, hanem mert ingyen van. Persze hízelgő, ha valaki azért választ Fortepan-képet, mert tényleg az szerinte a legjobb.

Maradjunk még a közgyűjtemények és a szerzői jog kérdésénél. Mi volt a fotókkal is foglalkozó közgyűjtemények reakciója a megjelenésükre?

A közgyűjtemények ma is keresni akarnak az archív fotón, ez az ambíciójuk, de ez nem a valóság. Én egy olyan közgyűjteményről tudok, az OSZK-ról, ahol tavalyelőtt vették a bátorságot és kiszámolták, hogy hány forint folyt be a szerzői jogdíjakból, és az ezzel kapcsolatos munkák hány forintot emésztettek fel, beleértve az e-maileket, a szerződéskötéseket, a pénzügyi adminisztrációt, az újra-szkenneléseket, és így tovább, és hát persze negatív szám jött ki. Tehát hogy nincs akkora bevétel ebből, mint amennyibe kerül.

-- Csalóka a dolog emellett azért is, mert ez az „amennyibe kerül” nem külön költségvetési tétel, hiszen az alkalmazottak amúgy is ott vannak, amúgy is e-mailezgetnek, amúgy is használnak szkennert, az épület rezsije ugyanaz, tehát bevételnek tűnik az, ami valójában kiadás.

Egy-két kivétel lehet, az ön által említett MTI valószínűleg az egyik, ahol abszolút pluszos a bevétel, de ennek is van egy árnyoldala. Eurofotó néven hat-nyolc évvel ezelőtt volt egy óriási EU-s projekt, aminek a keretében a PAP-t, a spanyol hírügynökséget, az MTI-t meg két másik helyet digitalizáltunk közpénzen. Ehhez képest pedig végképp elfogadhatatlan az a 13.000 Ft. Merthogy az EU egyszer ezt már kifizette. Ez pont ugyanolyan, mintha bicikliutat építenénk, és utána pénzt kérnénk azért, hogy használd ezt a bicikliutat. Nem, ezt a közösség építette, a közösség finanszírozta, a közösség ki tudja magát ingyen szolgálni. Erre példa a Fortepan, sokan ugyanis azért szednek pénzt, mert technikai költségük van vele. Hát könyörgök, tegyék föl egy honlapra, mindenki van olyan ügyes, hogy megnyomja a letöltöm gombot, és akkor nincs vele kiadás. Tehát ez messzire vivő dolog, és nem fekete-fehér. Mondok egy példát, ami az olvasónak is érdekes lehet, a Klösz-hagyaték esetét. Ez úgy került föl a Fortepan-ra, hogy még csak nem is mi kapargattuk annyira, hanem maga Kenyeres István keresett meg minket a Budapest Főváros Levéltárától (BFL), hogy mi lenne, ha…

-- És akkor elkezdtünk erről beszélgetni, és kiderült, hogy nekik az anyag amúgy is megvan digitalizálva, és pont ilyen módon kell kiszolgálniuk a kutatói igényeket, tehát neki egyszerűbb, mivel elmúlt a hetven év, hogy az anyag kimenjen, és mindenki dolgozzon vele maga.

De vannak intézmények, akik bezárkózóbbak, és nem látják át az efféle megoldások előnyeit. Mondhatjuk persze, hogy jogkövető módon, de azért ez is csalóka. Ezt szerzőről-szerzőre kéne megvizsgálni, hogy mit mondana a jog arra az adott anyagra.

E mögött megint csak van egy megközelítésbeli különbség, hogy a közgyűjtemények az anyaguk nagy részét még mindig úgy tekintik, hogy nem civilek lövöldöztek a gépükkel össze-vissza, hanem valamelyest mégiscsak profi fotósok képei kerültek hozzájuk, amelyek ilyen módon szellemi jogvédelem alá tartoznak. Ez egyrészt nincs mindig így, másrészt kérdem, hogy a Fortepan anyagának egyáltalán hányad része szerzős, illetve a szó klasszikus értelmében amatőr kép?

Mondja meg nekem valaki, hogy például az első világháborúban ki számított hivatásos fotósnak. A fronton. Merthogy ott nem volt senki. Tehát minden, amit az első világháborúról látunk, nem a hátországról, az mind amatőr fotó a szó ilyen értelmében, csak ez van belőle. Szóval ez csalóka dolog. Százalékosan egyébként, amit mi hivatásos fotós hagyatékaként kaptunk, az szerintem nem több egyharmadnál, de lehet, hogy csak egy negyed. Azért van Urbán Tamásunk, Kortnyekünk, Bauer Sándorunk, mit tudom én, tehát szerintem úgy 20.000 kocka szerzői anyagunk van. Visszatérve az alapproblémára, hogy mit terhel díj és mit nem, azt szerintem szerzőnként kéne vizsgálni. És van a fotográfia-történetnek egy óriási metszete, a közgyűjteményben lévő képeknek biztos minimum a fele, ami árva mű, tulajdonképpen nem tudjuk, hogy ki a szerző, legjobb esetben azt tudjuk, hogy kitől kapta a múzeum, tehát hogy az özvegy, vagy egy családtag bevitte, aki talán már maga sem ismeri a szerzőt.

-- Ha egyszer a törvényalkotó venné a bátorságot, hogy ezt a jog szintjén végiggondolja, akkor én azt tanácsolnám neki, hogy az árva műveket engedje el.

Tehát minden olyan képet, ahol nem ismerjük a szerzőt, ki kéne tenni szabad felhasználásra, hiszen úgysem tud az intézmény jogdíjat fizetni senkinek. Tehetik ezt rajtunk keresztül is – most például a Közlekedési Múzeummal dolgozunk együtt –, de szerintem az is jó megoldás lehet, ha mi katalizálunk más helyeket, és azok teszik ki a saját honlapjukra az anyagukat.

Jól tudom, hogy jó ideje már egyedül végzi a munkát?

Szinte az első perctől. Pontosan láttuk, hogy ebből megélni nem lehet. Ákos a feleségével nyitott egy lengyel vodkázó-söröző helyet, azóta is csinálják, de hál’ istennek ez nem probléma közöttünk. Pénteken ötödik kerület, szombaton az első, tehát a lomtalanítás megmaradt, és remélem, nem viszi el a hó… Szóval ezt így normálisan tudjuk kezelni.

-- Nekem ez az életem, neki a hobbija. És ez egy tök jól működő konstrukció. Másrészt a Fortepan nem én vagyok egyedül, hanem ez egy tíz-tizenkét emberből álló csapat, szerkesztőtársak, akik szkennelik és adatolják a képeket, illetve a kommunikációban segítenek.

Tehát az első fázis a szkennelés, utána én kiválogatom, hogy mi kerüljön föl, majd azt el kell kezdeni adatolni. Ez pedig egy még tágabb körű, közösségi adatolás a fórumunkon keresztül. Itt tizennégy négyzetméteren dolgozunk, amúgy mindenki otthon, havonta egyszer találkozunk, és akkor dumálunk, illetve elviszik az anyagot szkennelni, azután visszahozzák. Ez elég nehézkes így, de majd egyszer talán másképp lesz.

Ők is ingyen dolgoznak?

Igen, ingyen dolgoznak. Én nem ingyen dolgozom, én vagyok az egyetlen főállású alkalmazottja a Fortepan-nak, ami mögött most Török András Summa Artium vállalkozása áll, tehát András a mi menedzserünk, és ő próbál pénzt keríteni. Ez évente egy hat-nyolc millió forintos projekt. Az elmúlt két évben magánszemélyek tartották fönn a Fortepan-t, négyen. Ebbe mindennek bele kell férnie, a technikai résznek is. Nekünk eszközök, szerverek, ilyesmik is kellenek. Tehát egy csomó olyan dolgot, amire a közintézményekben külön éves keret van, nekem ugyanebből a pénzből kell kigazdálkodnom. Ami a pályázást illeti, én pályáznék, csak nincs hová.

EU-s szinten sem?

Nincs partnerünk. Erre utaltam már, és egyedül EU-s pályázaton indulni nagyon nehéz, ahhoz konzorciumok kellenének. Egy ideig az volt az elképzelésünk, hogy majd megváltoztatjuk itthon a rendszert, és generálunk egy olyan pályázatot, amin el tudunk indulni. De ezzel teljes kudarcot vallottunk.

Van-e valami számszerűsíthető adata a felhasználói oldalról, tehát hogy a fennállásuk óta körülbelül hányan használták a képeiket?

Fogalmam sincs, és ezt nem álszerénységből mondom, ez engem igazából nem érdekel. Nekem egy szám fontos, hogy hány néni hozza be az anyagát. Az a része, hogy ki mire használja a Fortepan-t, nem nagyon érdekel. Engem az a része érdekel, hogy amit lehet, hozzanak be hozzánk lehetőleg negatívon, és mi hadd dolgozzuk föl. Persze örülök, ha látom, hogy utána mi a pályája a felkerült fotóinknak, de igazából nem foglalkoztat.

-- Lassan ötvenéves vagyok, és tudom, hogy az életből mi az a szelet, ami érdekel. A publikáció például sokkal kevésbé, mint az alapkutatás. Mert ez végül is alapkutatás, amit mi végzünk: megpróbáljuk megtalálni azokat a szerzőket, családokat, ahol van elfekvő fotóanyag.

Ön tehát végeredményben intézmény nélküli fotómuzeológus, lehet így fogalmazni?

Igen, de csak virtuális, mert nemcsak intézményem nincs, hanem tulajdonképpen gyűjteményem sincs, csak átmeneti. Idejön az anyag, és aztán továbbmegy. Vagy a BFL felé, vagy vissza családhoz. Én nem tudom szakszerűen gondozni az anyagot. Nincs hűtött raktáram, nincs semmi. Tehát én nem vagyok és nem is akarok fotómúzeum lenni. Az már van, ráadásul közpénzen tartjuk fönn. És nem vagyok híve annak sem, hogy az állam párhuzamos intézményeket hozzon létre. Azok legyenek jók, amik megvannak, a Kecskeméti Fotográfiai Múzeum vagy a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótára. Én mindössze azt szeretném, lássák, hogy a mi modellünk alkalmazható az ő gyűjteményükre is, és dolgozzunk együtt. Ez nem verseny.

Mit szólnak általában a fotóval is foglalkozó közgyűjtemények ahhoz, hogy – mondjuk így – föllazította egy kissé a terepet?

Ez se fekete-fehér, tehát nem úgy néz ki, hogy mindenki ugyanazt gondolja. Vannak intézmények, akik rokonszenveznek velünk, sőt akár tesznek bele, mint most Vitézy Dávidék, a Közlekedési Múzeum, és persze vannak, akikkel nincs kapcsolatunk.

-- Fontos dolog e tekintetben, hogy mi a közgyűjteményeknek sokszor adunk tovább fotót, tehát nemcsak a Fővárosi Levéltárnak, mert bizonyos hagyatékokról úgy gondoljuk, hogy valahol jobb helyen lenne, mint máshol, mert a gyűjtőkörébe tartozik.

A Schoch Frigyes-hagyaték például – ami a legnagyobb magyar sztereofotó-hagyaték, a századforduló és 1920 között készült – a Nemzeti Múzeum Történeti Fotótárába került, egy budapesti ’56-os hagyaték, Nagy Gyula anyaga a Szabó Ervinbe, Konok Tamás színes második világháborús anyaga szintén a Nemzeti Múzeumba. Mindig azt gondoljuk, hogy ezt egyszer majd viszonozzák. Mondjuk a Nemzeti Múzeummal még nem sikerült semmilyen viszonzást kitalálni, de majd egyszer biztos viszonozzák.

Beszéljen végül, legyen szíves, a Fortepan óbudai vonatkozású képeiről, kivált a nemrégiben fölkerült hajógyári anyagról!

Igen, az nagyon érdekes, a DDSG (Donaudampfschiffarthsgesellschaft – Duna Gőzhajózási Társaság) anyaga. Ez is a Közlekedési Múzeummal való együttműködés révén került hozzánk.

-- Van velük egy éves megállapodásunk, és elkezdtük az üvegnegatívjaikat digitalizálni. Eléggé sérülékeny formátum, nehéz szkennelni, meg ugye régi darabok, harmincas évek előttiek.

Jött először a Ganz hajógyár anyaga, utána a DDSG. Azt eléggé nagy meló volt rendbe rakni adatszinten meg kronológia-szinten, nem nagyon volt hozzá semmilyen írásos kiindulópontunk. Nyilvánvalóan hivatásos fotós anyaga, én legalábbis azt feltételezem, hogy a hajógyárban volt valaki, aki a kimenő termékeket, meg a gyártásközi állapotokat fotózta. Más is van benne, látni például olyat, hogy nyugdíjba ment egy ember, és akkor lefotózták. Egy pici várostörténet is van benne, bár jobbára az óbudai hajógyártás telephelyei, épületei, meg hát maguk a kész hajók. Szinte teljesen feldolgoztuk, tehát minden kockát megcsináltunk, úgy félezer felvételt. Van benne háború és államosítás utáni anyag is, tehát amikor jóvátételi hajójavítások meg hajóépítések folytak az óbudai részen. Azóta fölkerült egy másik óbudai vonatkozású dolog is, Asbóth Oszkár hajóépítő műhelye, ami nagyjából a Kolosy tér alatti partszakaszon volt. Van egy eléggé érdekes újlaki anyagunk is, a Hanzer család, akik a Kecske utcában laktak több mint száz éven át egy családi házikóban, amit aztán bővítettek meg átépítettek, és a família hos˝ˇszú története követhető végig a fotókon. Nagy sorozatunk van az óbudai szanálásról, még a kísérleti lakótelep előtti időszakról is. Ahogy most nézem, a pillanatnyi állás szerint 841 fotónk van fönn Óbudáról.

-----

* Urbán Tamás utcaképei
A fotóriporter a Pest Megyei Hírlap, az Ifjúsági Magazin, majd a Stern fotósaként (utóbbinál hetente közel kétmillió olvasóval!) képek tízezreit exponálta. Ismertté a korábban elképzelhetetlen bátorsága tette, ő fotózott először javítóintézetben és börtönben, gyilkosságok és balesetek döbbenetes helyszínein, portrézott csövesek, punkok és kurvák közt. A tengernyi képből egy budapesti sorozatot szeretnénk megmutatni, a legfontosabb “urbántamási” karakterekkel: figurák, dokumentarizmus, helyzetek az 1973-ban Centenáriumra készülő Budapesten. Pár kép megjelent belőle az Ifjúsági Magazin ünnepi számában, de a javát nem publikálta a szerző. A több mint száz felvétel klasszikus budapesti street photo, ellesett pillanatok a városlakók hétköznapjaiból. Mai szemmel nézve felértékelődnek ezek az őszinte, bájos, groteszk vagy karakán fotók. Kár, hogy a szerző nem készített hasonló sorozatot minden évben!
Tamási Miklós

* Óbudai képek a Fortepan-ról

https://obudaianziksz.hu/hobbibol-hivatas/