Az internet gyakorlatilag nem létezhetne a transzatlanti kábelek nélkül. Ezek sokkal hosszabb múlttal, és legalább annyi érdekességgel büszkélkedhetnek, mint az általuk jelenleg kiszolgált világháló. Vajon a szolgáltató bevallja-e nekünk, hogy nála van a probléma? Hát nem.

Az első transzatlanti kábelt 1857-ben fektették le, de már az első kísérletek sem voltak zökkenőmentesek, mivel a kábel leszakadt a kábeldobról való letekerés közben. Ugyan több mint 150 év telt el, de a mélytengeri kábelek elhelyezése még mindig nem egyszerű feladat. Kátya Golovcsenko, a Tyco Telecommunications munkatársa. A cég a Bell Labs egykori specialistáit tömöríti, akik ezekre a munkákra tették fel az életüket. A munkájuk során a cápatámadások éppúgy mindennaposak, mint a tengerrengések. és Indiában vagy Thaiföldön ugyanúgy megfordulnak, mint Tajvanon vagy az Atlanti-óceánon.

"Régebben gyakran találkoztunk cápákkal. Amikor még a Bell Labs részlegeként dolgoztunk, egyszer kábelproblémákat kellett megoldanunk. Amikor a kollégáim felszínre hozták a vezetéket, hogy megnézzék, mi is történt, azt látták, hogy különös lenyomatok vannak rajtuk. Akkor még nem tudták ezeket hova tenni. Csak a későbbi vizsgálatok derítették ki, hogy ezek cápafoglenyomatok voltak. A Bell Labs még egy cápaállkapcsot is épített, hogy be tudja bizonyítani, ha a káresemény ilyen támadások miatt következik be. Úgy hiszem, hogy ez a modell ma a washingtoni Smithsonian Múzeumban található" - mesélte a kutató.

A mérnököket sem a 19., sem pedig a 20. évszázadban semmilyen hasonló esemény nem tántoríthatta el a kábelfektetéstől. Az úttörő ezen a területen Samuel Morse volt, aki 1842-ben lefektette az első tenger alatti kábeleket New York kikötőjében. Ezek az első kísérletek annyira biztatóak voltak, hogy Angliában és Franciaországban is követték Morse példáját. Dover és Calais kábelekkel való összekötését a Goliath nevű gőzös tíz óra alatt valósította meg, 55 méteres mélységben 1850. augusztus 28-án. A kábelrészeket ólomlemezekkel egészítették ki, hogy biztosan a tengerfenéken maradjanak.

A mérnökök azonnal megtáviratozták a sikerüket, de a csoda nem három, hanem csupán egyetlen napig tartott. A híres doveri parti sziklák ugyanis gondoskodtak arról, hogy a kábel borítása alig egy nap után megrongálódjon. A szakemberek nem adták fel és egy év múlva már elkészült az új kábel. A sikeres kísérleteket hamarosan két másik szintén eredményes próbálkozás követte, Franciaországot előbb Korzikával, majd Szardíniát Algériával kötötték össze ilyen módon.

A kísérletekre felfigyeltek az oroszok is, akik rövid idő múlva arról számoltak be, hogy sikerült egy védőréteg nélküli kábelt 450 kilométer hosszan lefektetniük egy közelebbről meg nem nevezett tengerben. A vezetéken percenként öt szót tudtak továbbítani. Mindezek az eredmények azonban eltörpültek a Cyrus Field nevével fémjelzett amerikai cég 1858. augusztus 7-i bejelentése mellett. A mérnökök ugyanis 4000 méteres mélységbe eresztették le a kábeleket. A vezetékek túlélték a cápatámadásokat, az Atlanti-óceán hírhedt viharjait és több kábelszakadást, így sikeresen elküldhették Skóciából Újfundlandra az első táviratot.

"Sajnos a kábelek szigetelése napról napra rosszabb lett. Miután Viktória angol királynő és James Buchanan amerikai elnök kölcsönösen táviratot küldtek egymásnak, majd összesen 2885 szót és 13 986 betűt továbbítottak 1858. szeptember elsején, a rendszer összeomlott. Az utolsó elküldött szó a Forward volt. Minden további kísérlet a kábel újbóli üzembe helyezésére kudarcba fulladt. Ennek ellenére New Yorkban néhány nappal később fényes ünnepséget rendeztek Field tiszteletére, aki a sikert elsősorban Maury, Morse, Faraday és William Thomson, valamint a tengerészek és a mérnökök érdemének nevezte" - írta Heinrich Schellen "Az atlanti kábel, a létrehozása, a lefektetése és a beszédmódja" című 1867-ben megjelent könyvében.

Sajnos azonnal számos rosszindulatú pletyka látott napvilágot, melyek szerint az egész kísérlet csak egy hamisítvány volt. Szerencsére Field nem hagyta magát és mindent elkövetett életműve megvalósításához. Az újságok 1866-ban ismét a két ország vezetője közötti táviratról számolhattak be. "Viktória királynő 40 szavas táviratának továbbítása 21 percig tartott. Az esemény Andrew Johsonnak köszönhető" - írta A kábeltelegráfia című művében 1884-ben Max Jüllig.

A Bell Labs TransAtlantic Telephone nevű kábelrendszere 1956-ban készült el és a bevált Újfundland-Skócia útvonalat követte. Akkoriban sokan kérdezték, hogy mire is jó mindez, hiszen ki az, akinek Amerikában vannak ismerősei és felhívná őket vagy táviratozna nekik. Szerencsére nem ez volt az általános vélekedés. A mélytengeri kábelfektetést napjainkban japán és amerikai vállalatok végzik, csak ők rendelkeznek ugyanis elég tőkével és az ehhez a munkához szükséges megfelelő infrastruktúrával.

"A távolság Kína és az Egyesült Államok között 12 300 kilométer. Egyszer volt egy őrült projekt, amiben néhány orosz befektetési bankár és cég egy az egész bolygót behálózó rendszert akart létrehozni a pólusok mentén. A tervek szerint Norvégiát vagy Svédországot a sarkköri óceánok alatt akarták összekötni Japánnal. Ez a kábel 12 700 kilométeres lett volna" - idézte fel az egyik elképzelést Kátya Golovcsenko. A szakember szerint egy mélytengeri kábel átlagos élettartama 25 év. Az Atlanti-óceán első optikai kábelét 1988-ban fektették le. A jövőben azonban ez az üzletág a Tyconak, az NEC-nek és a Fujitsunak köszönhetően egyre inkább felvirágozhat, mivel - a régi kábelek cseréjén túl - folyamatosan nő az igény a szupergyors adatátviteli szolgáltatásokra.

"Már két olyan projektünk is van, amit egyedül valósítunk meg. Az egyik a Seacom, aminek a célja egy Dél-Afrikától Tanzánián és Kenyán át Indiába, valamint Egyiptomba vezető kábel lefektetése. Ezekről a fő hálózatokról később megvalósítható egy európai, illetve japán leágazás" - hangsúlyozta végül Kátya Golovcsenko. Tavaly júniusban a Telegeography tanácsadó cég szakértői annak a véleményüknek adtak hangot, miszerint 2014-re a jelenlegi tenger alatti kábelek már nem fogják tudni biztosítani a zavartalan forgalmat.

A becslések szerint a következő évtized közepére, 2014 körül a jelenlegi tenger alatti kábelek már nem fogják tudni biztosítani a zavartalan forgalmat. A helyzet kísértetiesen emlékeztethet majd az 1990-es évek végén tapasztalat állapotokra. Akkor szintén a kis adatátviteli kapacitások miatt az Egyesült Államokban található oldalak gyakran csak nagyon lassan töltődtek be az európai számítógépeken. Szerencsére a mérnökök hamar felismerték a problémát, s 2000 és 2003 között hat transzatlanti kábelt fektettek le, amelyek több évre biztosították a szükséges sávszélességet. Azonban a DSL-hozzáférések számának drasztikus növekedésével ez a kapacitás is lassan kimerül.

Egy-két példa szakadásokra, hibákra

1. Szakadások a vízalatti internetkábelekben

2009. augusztus 14.

Egyszerre több nagy tengeralatti optikai kábel is sérüléseket szenvedett, elsősorban a távol-keleti régióban, ahol azonban a legtöbben megúszták az átviteli sebességek csökkenésével.

A több egyidejű szakadást a szakemberek és a szolgáltatók a Tajvan környékén nagy pusztítást végző Morakot tájfun számlájára írták, amely helyenként 130 km/h-ás sebességgel száguldott át a szigeten, majd pedig Kína felé vette útját. Ennek következtében több fontos tengeralatti kábel is kiesett a forgalomból, a javításokat szinte azonnal megkezdték.

Különösen érzékenyen érintette a Kínát és Tajvant összekötő APCN2 kábel elszakadása a szingapúri és fülöp-szigeteki felhasználókat, akik szerda délután már komoly sebességcsökkenésre és magas csomagveszteségi mutatókra panaszkodtak. Ez annak volt köszönhető, hogy az APCN2 kiesésével a szolgáltatók mellékvonalakra terelték át a forgalmat, miközben a javítási munkálatok befejezését csütörtök estére ígérték. Egészen pontosan az APCN2 hetes szegmensét érte a kár, ami már csak azért is kellemetlen volt számukra, mert az első szegmens éppen javítás alatt állt, így a munkálatokat csak ennek befejezése után kezdhették el.

Az InternetTrafficReport oldalán jól látható, hogy az általában 75-85 pontos intervallumban mozgó adatforgalom ezúttal egészen 35 pontig esett, ezt azonban a gyors javulás követte. A Cable & Wireless telekommunikációs cég ezalatt azt jelentette, hogy a kelet-ázsiai csomópontként működő EAC, valamint a Nyugat-Európát, Ausztráliát és a Távol-Keletet összekötő SMW 3 kábel szintén több helyen megszakadt, ami nyilván hozzájárult a lassuláshoz. Ezen szakadások túlnyomórészt Tajvan környékére koncentrálódnak, a tájfunnak köszönhetően.

A mostani eset komoly figyelmeztetés, hogy a tengeralatti összeköttetések olykor sebezhetőnek bizonyulnak, bár azt sem szabad elfelejteni, hogy teljes internetkiesésről egyetlen szolgáltató sem volt kénytelen beszámolni. (ez azért nem teljesen van így, nézzük meg az ÁSZF-et, amit a szolgáltató papír formában is köteles kirendeltségein - kérésre - a kezünkbe nyomni)

Vasárnap kora délután a hazai internetezők jó része tapasztalhatta, hogy a weboldalak és egyéb szolgáltatások jó része elérhetetlenné vált - az első hírek szerint a Magyar Telekom hálózatában történt valami.

A T-Com egyelőre nem reagált hivatalos közleményben a fejleményekre, ám néhány kisebb szolgáltató oldalán rövid értesítő jelent meg, amelyben a további kimaradások esélyére hívják fel az előfizetők figyelmét. A kiesés a magyar internet jó részét, ADSL- és mobilinternet-eléréseket egyaránt érint, ennek mértékét pedig jól mutatja, hogy a BIX saját statisztikája szerint néhány perc alatt 20 gigabit/s forgalom tűnt el.

A felhasználók a maguk részéről a különböző webmail szolgáltatások, bankok, vállalatok és természetesen saját weboldalaik elérésének akadozásáról panaszkodtak, az elérések sebessége pedig továbbra is rapszodikus, bár azt többen elismerik, hogy a jelek szerint azonnal megkezdték a munkát a hálózat helyreállításán. Ennek megtörténtéig azonban maradnak számunkra az olyan statisztikák, amelyek jól mutatják az egyes oldalak elérésének akadozását, illetve teljes megszűnését. Példaként említhető a T-Mobile tudakozó, illetve a BKV portálja, itt még egyértelműbben látszik a 12 és 13 óra között megjelenő probléma.

A T-Mobile tudakozón eltűnt, azonban a BKV portálon még megtalálható az info

Azt egyelőre (vasárnap 15 órakor) még nem lehet tudni, hogy pontosan mi okozta a kiesést, abban azonban többen egyetértenek, hogy az utóbbi évek, sőt talán a teljes eddigi hazai internetes történelem legnagyobb kieséséről van szó. Egyes pletykák szerint munkások vághattak el tévedésből egy gerinckábelt, ám ezt azóta sem erősítették meg hivatalos forrásból.

A későbbi órákban, esetleg hétfőn várhatóan befutnak a hivatalos közlemények, amelyekben remélhetőleg választ kapunk a kérdésekre.

3. Elszakadt több tenger alatti gerinckábel

2008. február 7.

Néhány nappal ezelőtt több helyről is érkeztek olyan hírek, hogy tengerfenéki optikai gerinckábelek szakadtak el. Nos, azóta kiderült, hogy nem tengeri szörny és nem is terrorista támadás áldozatai lettek a vezetékek, hanem egyszerűen a szállítóhajók vasmacskái szakították szét az interkontinentális netkapcsolatokat.

Sajnálatos tény, hogy az Indiai-óceánon állomásozó néhány hajó valamilyen oknál fogva 8 km-rel messzebb kötött ki a parttól, mint a megszokott és nem volt tudomásuk arról (vagy nem érdekelte őket), hogy ott fontos telekommunikációs vezetékek futnak.

A szakadás javítása nem egyszerű feladat, nézzük, hogyan történik!

A  több tíz/száz méter mélyen fekvő kilenc réteg vastag, acéllal megerősített, súlyos kábeleket nem lehet olyan egyszerűen kicserélni, mint egy irodai UTP kábelt. A feladat viszont gyors beavatkozást igényelt, mivel az elszakított két vezeték India európai sávszélességének 75%-át jelentette, és mivel rengeteg cég szervezte ki vevőszolgálatát az olcsó munkaerőt biztosító szubkontinensre, a kérdés súlyosan érinti a multinacionális vállalatokat.

Az első eszköz, mellyel a szakemberek megkezdik a javítást, egy úgynevezett Optical Time Domain Reflectometer. A mérnökök ezen eszköz segítségével egy fény impulzust küldenek el a kábelen, ami a szakadás helyéről visszaverődik majd, s a fény oda-vissza útjának nagyon pontos mérésével akár tízméteres pontossággal is behatárolható, hogy hol történt pontosan a baj. Manuálisan ez a művelet szinte lehetetlen: elég csak belegondolni abba, hogy a kábelt belepi a tengeri üledék, amitől nem valószínű, hogy egyáltalán látni mindenhol, hogy merre fut a vezeték.

Miután beazonosították a környéket, egy körülbelül 50 fős akcióbrigád indul a helyszínre, és rögzítik a hajójukat a szakadás felett. A kábelhajón természetesen rendelkezésre állnak távirányítható járművek (ROV), melyeket a merülés után leküldenek a tengerfenékre, s a néhány tíz méteres körben, amit korábban bemértek, elkezdik keresni a két csonkot. Mivel ezek a kábelek nem teljesen folytonosak, hanem rövidebb szegmensekből állnak, ezért a két legközelebbi csatlakozásnál lenyisszantják a leszakadt végeket. Ezeket nem emelik ki a vízből, hanem ott hagyják játszótérnek Némónak és barátainak. A két véget viszont felhúzzák a hajóra, ahol a megfelelő szakemberek megtisztítják a végeket és pontosan beillesztik, odaforrasztják az új csatlakozást, majd az egészet visszadobják a helyére.

Előfordul az is, hogy nem találják meg a kábelvégeket a robotok. Ilyenkor egy régimódi megoldással, egy csáklyával megfogják a kábelt és kirángatják egészen attól a két ponttól kezdve, ahol még megvannak. A javítás menete egyszerűnek tűnik, de a hét centiméter vastag kábelköteg összeillesztése hosszadalmas, aprólékos és komoly szakértelmet igénylő feladat. A javítás akár napokig vagy egy hétig is eltarthat, így a tengeri kábeljavítók nem pihengetnek a tengerparti bungalójukban túl sokat. Főleg, hogy gyakran szükség is van rájuk, mert folyamatosan történik valami a kábelekkel, de a mostani eset, miszerint egyszerre két fontos kábel is elszakadt, még nem fordult elő korábban.

(forrás: sg.hu)